No, a Gólyatáboros írás még egy picit csúszik, előtte inkább arról beszélnék, milyen volt hazajönni onnan. Lehet hogy rossz végénél kezdem, de mégis ez a frissebb dolog, meg talán kicsit rövidebb is (vagy nem, ahogy így írás közben látom :D), és mint említettem lusta vagyok, ráadásul hatalmas lemaradásban vagyok így másfél hét kihagyás után egyéb teendőimmel, szóval kb semmire nincs időm. Nem mentegetőzés, csak mondom.
Szóval, a poén ott kezdődött, hogy én úgy tudtam, hogy a tábor 28.án ér véget, azaz szombaton. Amikor odaértem, akkor derült ki, hogy az a 28.-a igazából 27.-e lesz. Úgy véltem nem baj, meglepetésként hazaesek, lesz nagy öröm (meg fejetlenség is tán egy pici, ha betoppanok), jövök msnre, örülni fog a barátnőm, és mindenki happy, összességében...
Ezután eltelt a tábor, mely részleteit a következő bejegyzés(ek / bejegyzések egyike) meséli el, és azon kaptuk magunkat, hogy 26.án csütörtökön reggelinél ketten is betegnek érzik magukat a csapatból. Ekkor már a harmadik srác is indulni óhajtott, így én is megbeszéltem lakótársammal, hogy induljunk haza. Felsorakoztattam az érveket, hogy másnap már nem is kapnánk kaját az egésznapos utazáshoz (erre "kiröhögött", hisz neki alig pár órás út volt Bódvarákóról Egerig eljutnia), és különben is, ketten már nem olyan jó maradni, hamár aznap egyik szervezett kirándulásra sem mentünk (ennek története van, amit nem hagyhatok későbbre: előző este nem tudtunk megegyezni hova megyünk, így nem jelentkeztünk egyik túrára sem, így amire én menni szerettem volna, az érdeklődés hiányában elmaradt, nem is indult. Az elinduló túrák közül pedig kettőn már részt vettem gólyaként és nem vonzott annyira (mindkettő fizetős volt nekem meg pénzem se volt, ez volt a másik ok bár Kassa belefért volna), a harmadikon egy nappal korábban vettem részt (elvileg ugyanazt a 6 túrát rendezték meg ezen a két napon, és tavaly is ezek voltak), a negyedikhez meg szimplán nem volt kedvem, így itthon maradtunk), inkább kövessük a többieket, menjünk haza. Utolsó érvemként az szólt, hogy nem akarok egészen budapestig egyedül utazni. Végül meghánytuk-vetettük a dolgot, és miután elhoztuk reggelinket, úgy döntöttünk, ideje csomagolni, egy nappal korábban hazamegyünk. Pontosabban, nekem ez már két nappal korábban volt az előzetes tervekhez képest.
Persz ekkor még nem volt biztos, hogy aznap haza is érek, hiszen az ország egyik leg északkeletibb pontjáról el kellett jutnom a Balaton délnugyati csücskéhez, azaz kb átlósan át az országon (ennél jobb csak az lett volna ha Barcson vagy Pécsen élek). Mire mindent összepakoltunk 10 óra volt kb (így jár aki reggel határoz, bár szerintem egy éve is ezzel tudtunk eljönni), szerencsére autóval kiszállítottak minket a vasútállomásra (köszönjük Mészi!), így a hosszú gyalogút a cuccokkal meglehetősen könnyűvé és gyorssá degradálódott. Eztán jegyet vettünk Miskolcig (szerintem hülyét is kapott volna a kis falusi pénztáros, ha én Balatonmáriafürdőig próbálok jegyet venni, bár ha megvettük volna Pestig, akkor kb 200 Ft-ot spóroltunk volna, ahogy a többiek jegyét nézegettük), és felszálltunk amásfél órával később érkező kis piroskára. Azt gondoltam nem leszünk sokan, ehhez képest jól megtöltöttük a 3 vagonos kis vonatot, tanúbizonyságát téve annak, hogy bizony nem sokan maradtak a táborban utolsó napra.
Miskolcig közel másfél óra volt az út, miután bedöcögtünk a Tiszai-pályaudvarra, megvettük a jegyünket Budapestig egy fél órával később induló vonatra (pár perccel korábban ment egy IC is de mi sóherek vagyunk, mint említettem). Bálint és Dia elhagyták a kis társaságot, ugyanis ők busszal mentek tovább Egerbe illetve Békéscsabára. Egy pillanatig elfogott a kísértés, hogy én is Csabára menjek, majd onnan egy rövid vonatúttal érintsem Orosházát, de aztán a pénztárcám szomorú csörgése ráébresztett, hogy ha tényleg ez lenne a tervem, akkor sem tudnám megtenni, mert nincs annyi pénzem, illeve odáig még csak eljutottam volna, de onnan haza már semmiképp. Így hát maradt a vonat Pestig, előtte azonban az információnál rákérdeztem, hogy pesttől a Balatonpart irányába mikor indulnak vonatok négy után. A válasz nem dobott fel teljesen, ugyanis fél ötkor indult egy sebesvonat átszállás nélkül, utána pedig hat óra után ment a következő. Persze mindkettő a déliből, mi pedig a Keletibe érkeztünk, 4 óra táján, így meglehetősen pesszimista voltam a fél ötös vonatot illetően, de ekkor már elhatároztam, hogy megpróbálok hazaérni még ma, nem töltöm az éjszakát Budapesten Ambruséknál. Milán is igy döntött, igaz neki csak Almádiig kellett mennie ami kb egy-másfél órával rövidebb út.
A Miskolc-Budapest szakasz többé-kevésbé eseménytelenül telt, megebédeltünk (kisebb konzerv-hegyet hagytunk a vonat szemetesében és jól összemorzsáztunk mindent), részt vettünk Gábor és egy vadidegen Debrecenben tanuló kémikus csaj rögtönzött eljegyzését zacskóból tépett gyűrűkkel (zakkant az a gyerek, én mondom, szegény csaj!), jókat nevettünk úgy általában véve, és lemerítettük a fényképezőgépemet az elmúlt héten készült kb 700 fénykép nézegetésével, aminek nem igazán örültem. Budapestre kb 16:08-ra gurultunk be, "könnyes" búcsút vettünk Ambrustól, és Milánal levágtáztunk a metróba, hisz egyedül azzal volt esélyem időben átérni a Délibe. Persze azért a föld alatt nem bliccelünk (na nem mintha én egyébként szoktam volna, lhatárolódom még a gondolattól is), úgyhogy sorbaálltunk, vettünk vonaljegyet (szerencsére pont az érkezésünkkor nyitott a 2. kassza, így csak egy ember állt előttünk míg a másik sorban vagy heten), levágtáztunk a peronra 8épp ekkor ment el egy metró), vártunk egy picit majd felpattantunk a következő szerelvényre, és imádkoztunk. 27-kor szálltunk le róla, így a helyzet reménytelennek látszott, ugyanis annyi eszem nem volt, hogy a Tiszai-pu.-on vegyem meg a jegyet hazáig (ott már nem anyáztak volna, nem úgy mint Bódvaszilason), így még jegyet is kellett vannam. Felrohantunk a pénztárhoz, közben a kijelzőt kémleltük: két vonat villogott: az egyik egy 20-kor induló, 10 perces késéssel küszködő, Almádiba (vagy azon keresztül) tartó vonat volt (Milán anyázott), a mási pedig az enyém Keszthelyre.
Mondanunk sem kell, hogy szinte repültünk a kasszához, már amenyire nehé csomagjaink engedték és beálltunk külön-külön sorba, mindkettőnk előtt 2 ember állt. Pár pillanattal később Milán előtt már csak egy, én pedig elkezdetm fülelni előrefelé:
"Jó napot kívánok, a holnapi ... vonatra szeretnék jegyet..." ~Anyád, mi a ráknak most veszel előttem jegyet, át kellene állni egy másik sorba, áh, mindegy, jó lsz ez gyorsan kiadják aztán zúzunk...~ "...kártyával szeretnék fizetni..." ~Mivan? Ezt te sem gondolod komolyan, ne b*sszál ki velem egy perc múlva indul a vonatom...~ "...és ÁFÁs számlát is kérnék, ha lehetséges"
A mondat vége lahhaltán nyomdafestéket nem tűrő kifejezések jutottak eszembe az illető hölgy felmenőit illetően, így ezeket inkább fedje jótékony homály, és átálltam Milán sorába, ahonnan közben már ő is elrohant, viszont 3 másik utas is odaállt, szóval jól le voltam maradva ahhoz képest, mintha követlenül egymás után odaállunk. Szerencsére a pénztáros kisasszony értette a dolgát és senkinek nem voltak különleges kívánságai, így kb 20 másodpercen belül sorra kerültem (a másik sorban a pénztáros ekkor bányászta elő a számlatömbjét), majd én is futva indultam a 4-es vágány felé, ahol a tájékoztatás szerint még benn állt a vonatom. A vonatjegy-ellenőrző manust a kerítésnél teljesen figyelmen kívül hagytam, valamit kiabált is utánam, de úgy döntöttem, ha annyira akar majd utánam jön a vonatra, és ha majd felszálltam, megmutatom neki a jegyem, mert én most nem állok meg neki szarakodni. Odaértem a vágány végéhez, feltéptem a legutolsó ajtót, felléptem, majd becsaptam magam mögött, egy másodperccel azelőtt, hogy felharsant a síp... Nem tudtam kettőt lépni, mire a vonat rázkódva megindult, és mire ölőhelyet találtam, már lassan döcögtünk ki a Déliből, én pedig komolyan elgondolkoztam azon hogy vallásos leszek, mert ez nem sikerülhetett volna anélkül hogy valaki fentről ne segítsen nekem (megjegyzem, hogy nem vagyok ateista, sőt, hiszek Istenben, csak nem gyakorlom a vallást, bár ez egy külön bejegyzés témája lehetne).
Így hát ott ültem a vonaton, ami elvitt egészen Máriáig, innen pedig már csak egy busz volt vissza Marcaliig. A vonat sebesvonat volt, ami valószínűleg arra utal, hogy úgy vánszorog, mint aki súlyos sebet kapott, vagyis marha lassan, időnként hosszú pihenőket tartva egyes állomásokon, vagy épp a nyílt páyán egy kukoricaföld közepén. Aput már korábban felhívtam Miskolcról, hogy megyek (így ugyan a meglepetés oda, visont nem akartam kockáztatni Pestről, hogy esetleg csak a későbbi vonattal tudok eljönni amihez már nincs buszom, és nem szerettem volna Máriáról egy 16 km-es túrát hazáig a szép kis hátizsákommal, amiben megint egy csomó felesleges cucc volt, pedig azt hittem már tanultam a hibáimból, no majd jövőre, viszont Nóra még mindig nem tudta, hogy estefelé már beszélhetünk), és most konkretizáltam, hogy elértem a vonatot, majd nézzen rá neten, hogy hogy állok, elérem-e a buszt, deha minden jól megy, akkor megyek hazáig, csak Marcaliban jöjjön ki elém a buszmegállóba, mert nem akarok cipekedni még azon a 2 km-en sem.
Az út lassú és eseménytelen volt (leszámítva hogy fél rával a vége előtt lemerült az mp3 lejátszóm, de így is korrekt időt bírt: 3+2+3+3,5 órát kb), olvastam végig. Utána rövid várakozás után átszálltam a buszomra, ekkor már nagyon éhes voltam. Kb fél tízre értem Marcaliba, egésznapos utazás után (ugye 10 körül indultam), fáradtan, izzadtan, úgyhogy köszönés után az első dolgom a zuhany volt, majd bekaptam valmit amivel csillapíthattam a farkaséhségem, majd lszuttyantam a gép elé, és fégre, egy hét kihagyás után újra beszélhettem Nórával, ami mindenképpen a napom fénypontját jelentette.
Sajnos a technika közelsége nem tartott sokáig, ugyanis másnap ismét el kellett távolodnom tőle, de ez már egy következő bejegyzés témája...
Basszus, tényleg hosszú lett :D
Ajánlott bejegyzések:
![Need for Speed [Part IV. - Két új "csoda"]](https://m.blog.hu/un/unalomblog/image/.external/.thumbs/97635dc16a9a912ea459c384cbb05336_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
![Need for Speed [Part II. - Go underground...]](https://m.blog.hu/un/unalomblog/image/.external/.thumbs/c96cb3afa6c89deedc0d071ea2be5976_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
PBalint90 2010.08.29. 14:07:31
A többi megjegyzésem:
"...én pedig komolyan elgondolkoztam azon hogy vallásos leszek, mert ez nem sikerülhetett volna anélkül hogy valaki fentről ne segítsen nekem (megjegyzem, hogy nem vagyok ateista, sőt, hiszek Istenben, csak nem gyakorlom a vallást, bár ez egy külön bejegyzés témája lehetne)."
Ez elég komolytalanul hangzik, de nem lehetetlen.
Továbbá szerintem kihagytad az ETR-ben véglegesült szakirányos felvétel hírét. Elhiszem, hogy ezen leginkább én lovagoltam (nem is keveset), de azt már nem, hogy az élménybeszámoló alapján azt lényegesebbnek tartod, hogy lemerült az MP3 lejátszód.
saakos 2010.08.29. 15:57:41
A "nem érdekel, nyugodt vagyok" helyzetet nagyon jól mutatja, hogy itthon anyunak kellett rámszólnia mielőtt lefeküdt volna és én már két órája a gép előtt ültem, hogy ugyan, nézzem már meg, mit ír az ETR, tényleg felvettek-e. És ez nem kamu, tényleg így történt, ha nem lett volna semmi infó róla, csak valami homályos utalás arra hogy lehet hogy elszúrtak valamit, biztos jobban izgulatam volna, de miután a Pene, a mentorok, illetve anyukádon keresztül az "ETR istene" is megerősítette hogy elbasztak valamit és akinek ez van kiírva azt felvették, onnantól nem igazán hozott lázba az, hogy megnézzem, így mint olyan a hazaút élményeiből teljesen kimaradt, ezért nem is szerepel a beszámolóban.
Ugyanakkor mivel ezt ilyen jól kitárgyaltuk itt, valószínűleg a GT-s élménybeszámolóban is csak megemlíteni fogom, ugyanis ennek én tényleg nem tulajdonítok akkora jelentőséget.
saakos 2010.08.29. 16:01:55
Ugyanakkor nem járok templomba, nem mondok áldást, miatyánkot, nem imádkozom esténként, nem tartok böjtöt, így mint olyan, nem gyakorlom a vallást. Egyiket sem. Viszont nem mondom hogy nincs Isten. Sőt. Van.
Utolsó kommentek