A fuldoklás művészete

Kíváncsi vagyok, honnan is indult ez az egész arról, hogy az életed pillanatai villannak fel a szemed előtt miközben fuldokolsz, vajon a pánik, vagy maga az alámerülés ténye, az kelt riadalmat ahogy nő a nyomás, vagy az elmúlt évtizedek bűnei zúznak össze a kétségbeesett, utolsó másodpercekben.

Miután leesel egy gőzhajóról, vagy pedig elsodor az árhullámok rohanása, nem remélhetnél egy kényelmesebb visszatekintést, mint hogy egy láthatatlan kéz lapozgatja az oldalakat egy fényképalbumban - ahogy megülsz egy pónit, vagy elfújod a gyertyákat egy kúpos kalapban.

Mit szólnál inkább egy rövid animációs filmhez, egy prezentációhoz? Az életed egy esszében, vagy egy fotómontázsban kifejezve? Nem lenne egy másik forma jobb, mint a hirtelen villanások? Az egész létezésed az arcod előtt csak egy szemöldök-perzselő robbanás, semmi háromkötetes életrajz, ahogy elképzelted.

A túlélők azt mesélték, hogy ragyogó ott... az igazság villámai cikáznak a vízben, a végső fény, mielőtt minden fény kialszik, rádömlik hatalmas tartalma. De ha valami tényleg felvillan a szemed előtt ahogy süllyedsz lefelé, az valószínűleg csak egy hal...

Gyors, elmosódott, lekerekített ezüst villanásként suhan el, amely egyáltalán nem törődik az életeddel, vagy a haláloddal. Az áradat elragad, vagy a tó elfogad mindenestül ahogy süllyedsz a gazos, rendetlen fenék felé, magad mögött hagyva mindazt, amit már elfelejtettél, a felszínt, amit már birtokba vettek a magas felhők.

Nyilván nem hibátlan fordítás, de tőlem ennyi tellett így hirtelen. Lehet kommentelni, ki mit szól hozzá (magához a "vershez"), illetve hogy mit hogyan lehetne jobban fordítani persze...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.