Másnap az indulással megint megcsúsztunk, pedig én mondtam, hogy jó lenne időben rajtolni, ha még aznap strandolni is szeretnénk. Rövid cihelődés után tekerésbe kezdtünk, de pár kilométerrel később már ismét álltunk, hogy bevásároljunk és reggelizzünk. Ezután folytattuk az utunkat, és az (általam) előzetesen tervezettnél egy óra csúszással érkeztünk Badacsonyba, ahol röpke másfél óra (én egy órát terveztem – és ezt azért hangsúlyozom, hogy mindenki érezze, miért alakult a túra olyan kapkodósra, hiszen nem feltétlenül kellett volna gyorsabban haladnunk, egyszerűen ha nem olyan kényelmesen indulunk, meg nyújtjuk a pihenőket a végtelenségig, sokkal több időnk maradt volna egymásra esténként, illetve pl ezen a délutánon a strandolásra Máriafürdőn, ami egyébként talán nekem hiányzott legkevésbé, szóval én nem panaszkodom…) ebédszünet után indultunk tovább.
A délután egyetlen komolyabban említésre méltó eseménye egy apró baki volt, amit az okozott, hogy a csapat szétszakadt, én meg szeretek mindent kézben tartani, és a kettő kizárta egymást. Történt ugyanis, hogy a Donna-Peti kettőst elengedtük előre egy rövid pihenő alkalmával, mivel ők lassabbak voltak a többieknél… ezt követően indult utánuk a csapat többi része, azonban itt is megmutatkoztak a sebességbeli differenciák. Dia és Milán szép lassan elnyúlt a társaságtól, Renivel és Ambrussal a nyomában. Mariann, Bálint és én zártuk a csoportot, amiből Bálint egy csomaglepotyogás következtében kiesett. Úgy döntöttem megvárom, de nem akartam Mariannt is visszafogni, hisz utána Bálinttal nekünk nagyobb tempót kellett volna mennünk, hogy utolérjük a csapatot, így elküldtem a többiek után, és szóltam neki, hogyha nem tudja, merre kell menni, akkor álljon meg, várjon be minket. Miután Bálint összeszedte a felszerelését és újra rögzítette azt, a többiek után eredtünk. Azonban az ő előnyük nagyobb volt mint gondoltam, és jó pár kilométer üldözés után elbizonytalanodtam, hogy mostmár legalább Mariannt látnunk kellene. Úgy döntöttem, jó lenne felhívni, azonban a telefonom (ekkor vettem észre) lemerült. Mariann számát csak én tudtam (kettőnk közül), így a következő ötlet az volt, hogy hívjuk fel Renit, aki tudja, és kérdezzünk tőle. Igen ám, de Reni számát is csak én tudtam. Kezdett az ügy bonyolult lenni, nekem meg már elegem volt az időveszteségből, így kockáztattam (rossz döntés volt): felhívtuk Milánt, Álljanak meg, szedje össze a csapatot, én visszamegyek, körülnézek picit, hátha elhagytuk Mariannt. Telefon nélkül butaság volt, mivel nem sokkal később Milán visszahívta Bálintot, hogy Mindenki náluk van, Mariann is, ő pedig nem tudott szólni nekem. Természetesen én sem találtam Mariannt sehol, így Bálinthoz visszatérve nagy tempóban haladtunk a csoport után, de ezzel mindenképpen időt vesztettünk. És ez az én hibám volt, meg hogy ennyire szétszakadtunk.
Itt most egy kis kitérő. A csoportban bringázás lényege és egyben nehézsége, hogy alkalmazkodnunk kell egymáshoz. Persze, ha egyvalaki nagyon lassú, akkor megoldás lehet, mint ahogy gondoltam is rá, hogy egy pihenőnél előreküldjük, ha vállalja, hogy kevesebbet pihen, és akkor nem kell erőltetnie magát, illetve a csoport többi tagja is mehet gyorsabban, ha szeretne. Azonban ha ez nem kivitelezhető (és szerintem egy baráti társaságnál nem jó semmiképp), akkor el kell fogadnia mindenkinek, hogy a csoport sebességét a leglassabb tagja határozza meg. Ezen nem lehet változtatni, el kell fogadni. És – csoportvezetőként – szerintem az a legjobb, ha ez a lassú tag az elején megy, közvetlenül a túravezető mögött, mert így tudja meghatározni a sebességet, a végén csak lemarad. Ez elég kétélű dolog, hiszen a gimis túrán jó magam is panaszkodtam egy idősödő házaspárra, akik beálltak a túravezető mögé nem sokkal, de a legkisebb emelkedőnél a nő már leszállt, vagy irtózatos csigatempóban haladt, és folyton előzgetni kellett, amire ő a legkevésbé sem volt tekintettel, így meglehetősen nehéz és veszélyes manővernek bizonyult több esetben. Szerintem, ha a túravezető nem a saját tempóját tartja, hanem a leglassabbhoz alkalmazkodik, ez a megoldás jó (max dombon lehet előzni, a tetőn várjuk meg egymást), vagy tényleg szét kell szakadni, különben csak kellemetlen helyzeteket alkotunk.
Node, térjünk vissza a túrához. Keszthely után már látszott, hogy ebben a tempóban nem lesz idő fürdésre, így 4-en úgy döntöttek, előremennek, és csobbannak egyet Márián. Elmagyaráztam az útvonalat amit követniük kell, majd útjukra engedtem őket, ez a csoport Diát, Bálintot, Milánt és Petit foglalta magába. Mi többiek még pihentünk picit, megvártuk míg Donna eszik egy szendvicset, és utána folytattuk az utat. Máriára érve megálltak a fagyizónál, míg én összeszedtem a többieket a strandról és újra együtt voltunk, hogy hazainduljunk Marcaliba. Még bőven világos volt, azonban még be is kellett vásárolni, sátrat állítani, tüzet rakni, vacsorát készíteni, így jobbnak láttam, ha minél hamarabb indulunk. Itthon nem sok minden történt, felállítottuk a 4 sátrat, (majd kiderült, hogy 2 is elég lett volna, de így legalább kényelmesebben elfértünk) tüzet raktunk, vacsoráztunk, beszélgettünk, szóval alapjában véve sztem tök jó volt a hangulat. Én legalábbis jól éreztem magam.
- folytatása következik -
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
PBalint90 2010.07.21. 11:06:35
Mamondom 2010.07.22. 05:28:57
Az nagyon jó, és nekem tetszik is, ha Te is látod a hibákat és tanulságokat és mindamellet úgy értékeled, hogy a túra értékéből ennek a leírása okán ne kerüljön levonásra semmi, de emlékeztetőül jó lezs.
Mamondom 2010.07.22. 05:30:02
saakos 2010.07.22. 08:39:07
Utolsó kommentek