Kezdett nagyon meleg lenni a vízben. A növények - bár ők nem tudták magukról, hogy azok lennének - elődjei úgy vélték, biztosan van ennél kellemesebb élettér is, mint a mostani sekély vizek. Persze kellemes volt, úszni az árral, és lógatni a lábukat - ami persze nekik még nem volt, de ez olyan mai szófordulat a semmittevésre - és zöldre festeni a vizet, de ennél mégis többre vágytak.

Később rájöttek, hogy a vízparton is meg lehet élni, a földből megszerezhetik a szükséges folyadékot és sókat, az égből pedig rendszeresen vízcseppek zúdulnak rájuk, ami igazán frissítő zuhanyt jelent. Először félénken léptek ki a tengerekből, majd lassan felbátorodva egyre messzebb merészkedtek, egyre erősebb szárat, leveleket növesztettek, és úgy általánosságban egyre nagyobbra nőttek. Jól érezték magukat a szabad levegőn, amely széndioxid-dús volt a korai Földön, az üvegházhatás miatt az átlaghőmérséklet kellemesen magas volt, a napfény simogatta a leveleket, és energiát biztosított a fotoszintézishez. Minden csodálatos volt.

A fák egyre nagyobbra nőttek, úgy képzelték, semmi és senki nem szab nekik határt. Az egyenlítő környékét csodálatos erdőségek borították, buja, zöld növényzet. Az óvatosabb növények, akik odafigyeltek a környezetre - tudósok, ma azt mondanánk - persze figyelmeztették a hatalmas fákat, hogy nem lesz ennek jó vége, és hogy rengeteg káros oxigént juttatnak a légkörbe, miközben elhasználják a jótékony széndioxidot, amely az egyik legfontosabb tényező az életükben. A fák azonban nem hallgattak az okosabb növényekre. Ők továbbra is nyújtózkodtak, nőttek, termelték az oxigént, és fogyasztották a széndioxidot.

Földtörténeti szempontból kis idő múlva azt vették észre, hogy a levegő már nem olyan kellemesen meleg, mint fiatalkorukban, vagy apáik, nagyapáik idejében. A nap ugyanúgy sütött, ugyanúgy melengette őket, ám a levegő mégis hűlni kezdett... a jégkorszakot emlegető hangok felerősödtek, de ekkor már nem lehetett mit tenni. Többezer éves fejlődést, kis moszatból hatalmas fává nem lehetett egyik pillanatról a másikra elfelejteni, visszacsinálni, és hiába próbáltak a légkörből minél kevesebb széndioxidot felhasználni, nem ment. Az üvegházhatás csökkent, a Föld szép lassan elkezdett kihűlni... megduzzadtak a sarki jégsapkák, majd hihetetlen sebességgel kezdtek terjeszkedni a kisebb szélességi körök felé a szárazföldön... mindent beborított a hó és a jég.

A fák kétségbeestek. "Tönkretettük a bolygót, Földünket!" suttogták mindenhonnan, és tudták, ez hát a vég. A hidegben nem élhették túl az elkövetkezendő éveket, így lassan beletörődtek a sorsukba, és szép lassan kipusztultak.

A Föld jópár évezreden át fagyott volt. Aztán egyszercsak megrázta magát, ledobta a jégtakarót, és újraéledt... újra megjelentek a növények, az állatok, és sok sok évvel később az ember is. Ma az ember pont az ellenkezőjét teszi, mint régebben a fák. A környezetvédők szívesen hangoztatják azt a szlogent, hogy "Tönkretesszük földünket". Ez nem igaz. A Földet nem tudjuk tönkretenni. Ha tönkretesszük rajta saját életkörülményeinket, talán kihalunk, elpusztulunk mindannyian, de a bolygó attól még itt marad, majd ismét helyreállítja magát, és újra megjelenik rajta az élet. Amíg az is kiirtja magát...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.