Másnap felkeltem, kimásztam az ágyból, lefotóztam Donnát hogy milyen cukin alszik (sajnos mire odáig jutottam megmozdult, így már nem készült igazán jó kép), majd lementem a többiekhez. Elvileg még egy kis kerékpárszerelés volt reggelre tervezve, de hamar kiderült, hogy ez nem fog működni. Reggeli után kezdődött a pakolódás, bringák elő, táskák föl… csakhogy előtte még kellemetlen meglepetés ért: amikor kivittem a táskám, hogy feltegyem, amíg nem a bringám felé fordultam, szegény úgy döntött, felborul. Hogy a szél volt, a kutyus, vagy csak a talaj egyenetlensége, nem tudom és nem is lényeges. Mikor hátrafordultam, egyből fellélegeztem, hogy jó irányba dőlt, nem törte le a visszapillantó tükröt, amikor azonban tolni kezdtem, furcsa kattogó hangot véltem hallani a hátsó keréktől, mintha valami hozzáérne. Leguggoltam, hogy jobban megnézzem, és ekkor láttam, hogy a váltóm láncfeszítője teljesen begörbült a küllők közé. Kicsit feszegettem, letörni nem akartam, de természetesen egy ilyen pontos és kis hibahatárral dolgozó szerkezetet ekkora ütés és deformáció után nem lehet csak úgy helyrerántani. Pár perc masszív anyázás és próbakör után kiderült, hogy egyelőre ez nem fog tökéletesen működni, az utolsó fogaskerék használhatatlanná vált, a többinél picit kattog, de úgy-ahogy működik. Persze ez megadta az alaphangot a túra további részére, nem voltam túlzottan feldobva, de igyekeztem nem törődni vele, és rábírni a csapatot az indulásra.

Az első napunk csak 40 km-es túra volt, így mindenki abban a hitben élt, hogy bőven ráérünk, így az indulást sem nagyon kapkodtuk el, bár hangsúlyoztam, hogy szerintem jobb lett volna, ha korábban tudunk menni, még mikor hűvösebb az idő. Még nem értük el Füredet, mikor megálltunk egy pihenőre. Itt már kezdtem kicsit kétségbeesni, ugyanis azt reméltem, ennél nagyobb tempót tudunk majd menni, de nagyon úgy tűnt, a többiek nem így gondolják. Emellett még mindig ott dolgozott bennem a reggel engem ért „szerencsétlenség”, szóval mindent összevetve nem voltam túl happy. Ráadásul egy érdekes jelenetnek is szemtanúi voltunk nem sokkal a megálló előtt: A bringaúton jött szembe egy cigányasszony, előttünk pedig egy apuka ment a kisfiával kerékpáron. Amikor elhaladtak egymás mellett, a nő úgy megütötte szegény mit sem sejtő kis kölyök karját, hogy elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Erre a boszorkány csak annyit mondott: „Ilyet kaptam én is, csak egy férfitól”. Most komolyan, ki nem szarja le? Akkor verje le azon a pasin, vagy akassza fel magát, ha ekkora lelki traumát okozott neki (lehet, hogy megvolt az oka egyébként, ilyen természettel…), de semmiképpen ne egy szembejövő, teljesen vétlen kisgyermeken töltse ki a bosszúját. Ha nem lettem volna annyira magamba fordulva, biztos nem engedem csak úgy továbbsétálni (ott voltunk mi 9en, az apuka, plusz szemből jött még két kerékpáros, akik ígéretet tettek, hogy megbeszélik ezt az esetet a „hölggyel”). Elbeszélgettem volna vele arról, hogy is van ez, hogy csak úgy fellökök egy vadidegen kissrácot, mert szembe jön, mert engem meg a pasim megütött, mert visszaszóltam neki. Ehh.

A pihenőnél megbeszéltük, hogy Mariann, Donna, Reni és Ambrus nem szívesen menne fel Tihanyba, Dia és Bálint viszont igen, és Akkor már Peti is azt mondta, hogy menne a barátnőjével. Én a rossz váltóm okán nem szívesen vállaltam volna be, így úgy döntöttünk, hogy kettéválasztjuk a csapatot, és Milán megy negyedmagával Tihanyba, a többiek pedig az én vezetésemmel megvárja őket Örvényesen a vízimalomnál. Miután elváltunk a tihanyiakról nem tudok nyilatkozni, de azt mondták jó volt fenn, mi jó hosszan pihentünk az árnyékban, kerékpárt pumpáltunk, ettünk, ittunk, ültünk, vízért mentünk, meg ilyesmik. Miután a többiek is megérkeztek csináltunk pár közös képet, ők is megebédeltek, majd indultunk (végre) tovább. Zánkán találkoztunk következő szállásadónkkal, Dorkával, aki utána kisebb dimbeken-dombokon át elkalauzolt minket a nagymamája nyaralójáig, ahol két felállított sátor (egy három és egy kétszemélyes) fogadott bennünket, valamint azok, akiknek nem jutott sátor, a garázsban húzhatták meg magukat. Páran elmentek vásárolni, miután elhatároztuk, hogy aznap este tojásos lecsót eszünk, amit bográcsban fogunk elkészíteni. Ezután a szokásos esti tevékenység következett, beszélgetés, kipakolás, ilyesmik. Miközben a vacsora készült, én elvonultam telefonálni, s mire visszaértem, a többiek már javában falatoztak, szerencsére voltak olyan kedvesek, s egy adagot félretettek nekem. Bár nekem (a krumplit leszámítva) az előző napi kaja is ízlett, azért azt be kellett vallanom, hogy ez a lecsó lényegesen jobban sikerült alkotás volt, pedig személy szerint nem is rajongom a lecsóért. Hiába, ennyit számít a jó társaság.

Idővel elérkezett a lefekvés ideje (bár előtte még meccset néztünk), Dia és Peti mentek a kis kétszemélyesbe, Donna, Bálint és én kerültünk a hármas sátorba, Mariann és Reni aludtak szorosan egymás mellett a szélesebb ágyon a garázsban, Ambrus mellettük egy kiságyon, Milán pedig a földön. Vendéglátónk a barátjával együtt elhatárolódott tőlünk, bár tény, hogy igen szűkösen lettünk volna, ha még ő is köztünk szeretett volna aludni, így ezt nem vetettük a szemére.

- folytatása következik -

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.