Mert gondolom tőlem ezt még nem sokan olvastátok... talán 2-3 ember? :)
A Nap nem régen bukott a látóhatár alá, lassan kezd besötétedni. Egy 233E buszon döcögök hazafelé. A levegő hideg, az utasok bakancsaiból hólé csorog, miközben mindenki szorosan maga köré vonja a kabátját, és didereg. Szinte senki nem beszél, csak pár középiskolás zajong a busz végében (a közelben ülő utasok rosszalló pillantásai ellenére).
~ Megint havazik! ~ fordul meg a fejemben, miután kinézek az ablakon, és a lámpafényben szállingózó hópihéket látok. Picit bosszankodom, hiszen nem szeretem a hideget. Bárcsak nyár lenne már... de még csak félúton vagyunk. Nem csak a hideggel van bajom, vészesen közelednek a félévzáró vizsgák is, emiatt egyre gondterheltebb vagyok. Ráadásul már az egyetemről hazafelé is sötét van, ez is nyomasztó...
- Bocsánat! - hallom hirtelen derékmagasságból. Összerezdülök, majd lepillantok. Egy tizenéves, bár meglehetősen alacsony lányka pislog rám, és mutogat az ajtó fölött elhelyezett leszálló jelző felé: nem éri el. - Tudna nekem segíteni?
Elmosolyodom a magázás miatt, még nem szoktam hozzá, hogy "lebácsizzanak", bár azt hiszem így 21 felé közeledve hozzá kéne szoknom, hogy a 10 körüli gyerekeknek én igenis bácsi vagyok... szörnyű. De én persze segítőkész vagyok, így rámosolygok a kislányra, és...
- Természetesen - mondom a hosszú csönd miatt kissé elbicsakló hangon, majd derékon kapom a lánykát, és felemelem a lépcső fölé, hogy megnyomhassa a gombot ő maga...
Biztos nem erre gondolt...
Ajánlott bejegyzések:
![Besf of Unalomblog [Part I.]](https://m.blog.hu/rsc/mobile/apple-touch-icon.png){kind=icon}
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek