Az eredeti bejegyzést a kommentekkel együtt ezen a linken érhetitek el.
Pont tíz éve volt, hogy apám lecsukta a csomagtartót, benne a kistévé, nagytáska, cuccok.
Mentünk haza, mert megbuktam az egyetemen.
Jó három óra autózás, végig kussban. Nem nagyon volt mit mondani. Én csak azt éreztem, hogy minden darabokra zuhant, hogy nem látszik semmi, rácsuktuk a csomagtartót az életemre.
Fogalmam se volt, hogy mi jön - és nem jött semmi jó. Azt megtapasztalni hónapokon keresztül, hogy MINDENKI utál, hogy elbasztad, és ez teljesen reparálhatatlannak tűnik, hogy kiestél a játékból, az nagyon szar. Főleg úgy, hogy csak magadra haragudhatsz, mert igen, ott voltak a körülmények, a többiek, az igazságtalanságok, minden EGYÉB, de akkor is: nem tudod 99% alá srófolni a saját felelősségedet. Mert tudtam, hosszú hónapok óta tudtam, hogy nem így kéne, hogy rosszul csinálom; de ahelyett, hogy nekiugrottam volna a kásahegynek, egyrészt mindig találtam valami mást, amit inkább csináltam a kötelező feladatok helyett, másrészt meg előre feladtam az egészet. Igen, kívülről talán úgy tűnhetett, hogy én ezt azért MEG AKAROM CSINÁLNI, de magamnak nem hazudhattam ezt. Én tudtam, hogy eleve betlire játszok. Le kellett volna ülni, és csinálni, ehelyett megnyugodtam abban, hogy SZAR VAGYOK, nem megy ez, és kész.
És mindeközben legalább jól éreztem volna magam! Ha legalább azért bólintom le a lécet, mert naponta más csajt kúrok O-lábúra, mert már reggelire is spacecake-et majszolgatok a zöld tea mellé, ha legalább olyan magyar nábobosan baszom el az időt! De nem, én ahelyett, hogy készültem volna a vizsgára, inkább ültem a sarokban, és azon keseregtem, hogy miért nem csinálom.
Aztán persze sikerült is izomból elkúrni az egészet, az egyetlen szem római jog vizsgám is csak azért sikerült, mert az alternatív szexuális preferenciákkal rendelkező vizsgáztató úr benézte a dolgot, és adott egy szubkulturálisan szolidáris kegyelemkettest a vállig érő szőke hajú, erősen anorexiás fiatal srácnak, aki voltam. De a többi? Mind elégtelen. Kivétel nélkül, jogtörténettől statisztikáig, mikroökonómiától szociológiáig. Mindenből megbuktam, totális kudarc volt.
Összeszedtem a cuccokat, és mély csöndben hazamentem apámmal.
Az elkövetkező hónapok pedig kibaszottul megtapostak. Apám cégénél dolgoztam, hajnali fél4kor kelés, biciklire fel, ki az irodába, este tizenegykor zárás, hazabicikli. Minden másnap dolgoztam, de ha tőlem függ, vállaltam volna minden napot, mert jobb volt kint, mint otthon. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy a szüleim is gyűlölnek, hogy a huszadik születésnapom alkalmából apám üvöltve zavar fel a lépcsőn, miszerint én egy aljas szemétláda, szarházi mocsok vagyok. Mikor egyszer orvoshoz vitt, akkor a nagy hallgatást csak egyszer törte meg, láthatóan kínlódva annyit mondva, hogy "ha kérdezik, hogy mi a foglalkozásod, akkor... akkor hazudd azt, hogy egyetemista vagy".
A saját hülyeségem, az elégtelen egyetemi teljesítményem okán sikerült olyan mélyre taposnom magam, ahonnan kurvára nem látszott, hogy még bármi is lehet belőlem.
A következő tavasszal pedig visszamentem az egyetemre, újra megpróbálni a dolgot. Addigra már teljesen zombi voltam, emlékszem, gubancos szakállal, leszakadt zsebű, kockás flanellkabátban és valami tornacipőben bolyongtam az épületben.Mindig úgy tettem, mint aki álmos, mint aki nem vesz észre senkit és semmit, és engem is hagyjanak békén, itt se vagyok, majd lesz valami. Be-bejártam az órákra, de szó se volt arról, hogy mintadiák lettem volna. A második nekifutás is tele volt piros UV-val, alig kettessel, kiborulásokkal és kurva nagy hisztikkel. Egyszerűen nem voltam képes felállni.
Ma sem tudom, hogyan kínlódtam át magam a következő szemeszterre, majd az azt követőre, hogyan épült fel lassan a dolog. Szerencse, meg néhány tényleg csodálatos és/vagy hasznos ember, akik segítettek feltápászkodni. Bepréseltek a bejutási küszöb fölé, félévről-félévre megcsináltuk valahogy a dolgot, de kurva sokáig tartott, mire lett bármi, amire támaszthatom magam. Negyedévre sikerült végre tantárgyat, tudományágat találni, olyat, amiben jó, az egyik legjobb tudok lenni. Kurva nagy érzés volt. Beültem az első sorba, minden szót leírtam, hozzáolvastam, szakkollégium, TDK, minden faszom. Már be se írtam az indexbe a vonatkozó szemináriumokat, mert legalálisan fel se vehettem volna abból a blokkból annyit, de mentem, csináltam, imádtam.
Azt. Nem az egész egyetemet, de azt nagyon. Ez pedig meglökte a többi tantárgyat is, végre láttam, hogy tudok, és végre akartam is tanulni. Nem lettem évfolyamelső meg ilyenek, de végre reális esélyem lett arra, hogy elvégzem azt a kurva egyetemet.
Ami sikerült is. Kézfogás a dékánnal, hülyén távolságtartó ebéd a családal - egyébként se nagyon értünk hozzá, hogy kifejezzük a pozitív érzéseinket, nálunk inkább a kimódolt bosszú meg a gátlások nélküli odabaszás ment jól. Amolyan oké, megvan-hangulatban ültünk öten az étterem teraszán (nagyapám pár hónappal előtte halt meg). Az én fejemben már az pörgött, hogy hogyan tudok minél gyorsabban az egészből kicsúszni, nem csak onnan, de a család, főleg apám bármilyen hatásköréből.
Fél év kilátástalannak tűnő álláskeresése után pedig végre beütött, amit mindig is akartam. A szakma közepébe, pont azt, pont úgy csinálni, amit akartam. 2004 decembere volt, és a mai napig emlékszem, ahogy a koszvadt újpalotai panellakás, az első pesti albérletem erkélyén az egyik, hidegtől remegő kezemben egy teszkógazdaságos energiaital, a másikban a cigi, és KIBASZOTTUL boldog vagyok. Az a szerencsétlen zombi jár a fejemben, aki a hülye flanellkabátjában áll a nagyelőadó falánál, és magát is beleértve közmegegyezés van arról, hogy belőle már semmi nem lesz.
Lett. Kibaszott nehezen, a saját hülyeségem miatt kurva nehezen, de lett. Mert mindig lehet fölfelé, bármilyen banális is most ez a konklúzió.
És bár az én családom ezt sokkal jobban fogadta, továbbra is jóban vagyunk, mégis hasonlóan érzem megem. Meglátjuk, mi lesz. Köszönöm a bejegyzést, Zoli. (Annak is aki írta, és annak is, akitől kaptam.)
Remélem 10 év múlva én is hasonló hangvételű (mondjuk talán kevesebb kibaszott, kurva, és szar töltelékszóval) bejegyzést írhatok majd a saját blogomra...
Ajánlott bejegyzések:
![Need for Speed [Part V. - A feltámadás]](https://m.blog.hu/un/unalomblog/image/.external/.thumbs/1a52317cd57cd508780668da4e8e7ff2_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Juci.86 2009.06.08. 20:22:25
Juci.86 2009.06.08. 20:27:14
Juci.86 2009.06.08. 21:17:49
Z0Ł1 2009.06.08. 21:30:17
Én már régóta olvasom a blogját, a második kedvenc bloggerem. Amúgy jogászként végzett és kb. 1 éve egy jól menő cége van ami valami jog-valamivel foglalkozik. (hogy pontosan mivel azt szerintem tudatosan nem árulta el eddig)
Régen egy-egy TV műsor, vagy közéleti dologgal kapcsolatos ironikus írása szinte naponta Index címoldalon volt...
saakos 2009.06.09. 01:01:21
Utolsó kommentek