0. Nap – Hétfő

A 0. nap arról szólt, hogy mindannyian egy helyre gyűljünk, és másnap együtt kezdhessük a mókát. Sajnos nem sikerült zökkenőmentesen a gyülekezés, az én vonatom közel fél órát késett és Donnával is megcsúsztunk a pakolással, majd kettőnk kerékpározós tempója is elmaradt a tervezettől, így összességében közel 2 órás késéssel érkeztünk Almádiba, de ekkor még minden rendben volt. A másik csapat kevesebbet késett ugyan, viszont nekik a leszállással gyűlt meg a bajuk. Este lepakoltunk, és az előzetes várakozásokkal ellentétben, nem sátrakban, hanem bent a házban alhattunk el. Nekiálltunk a vacsorakészítésnek rövid vásárolgatás után, a terv szerint szabad tűzön, parázs alatt, párolt krumpli, répa, hagyma és virsli lett volna terítéken. Megjegyezném, hogy ekkor nagyon kimerült voltam és fájt a fejem, szóval hosszas nyafogás után elhatároztam, hogy ezúttal nem leszek az események középpontjában, és a szobában maradtam pihenni, amíg páran kint a vacsorával foglalkoztak.

Pár órával később már sokkal jobban éreztem magam, igaz a fejfájásom nem múlt el teljesen… közben kiderült, hogy odakint nem mennek túl jól a dolgok, és a tűzből inkább széndarabok, mintsem frissen gőzölgő finom falatok kerülnek elő, ezért inkább a benti, sütőben való sütést választották a többiek a maradék csomagokkal. A párosítás így sem volt jó, mert a virsli sokkal hamarabb elkészült, mint a többi alkatrész. A végeredmény így finom sült virsli, finom sülthagyma, párolt-nyers répa (ami tök jó volt szerintem), és kissé nyers krumpli (ami annyira nem) lett, de azért mindenki jóllakott, és mentünk aludni. Este nagyon meleg volt, egyáltalán nem tudtam elaludni, izzadtam, ráadásul kettő összetolt ágyon aludtam Donna és Bálint között középen, ami a kényelmet tovább rontotta, így mondhatjuk, hogy elég kellemetlen volt az éjszakám.

Akkor még nem tudtam, hogy ezen a túrán ez lesz a legkisebb bajom…

1.       1. Nap – Kedd

Másnap felkeltem, kimásztam az ágyból, lefotóztam Donnát hogy milyen cukin alszik (sajnos mire odáig jutottam megmozdult, így már nem készült igazán jó kép), majd lementem a többiekhez. Elvileg még egy kis kerékpárszerelés volt reggelre tervezve, de hamar kiderült, hogy ez nem fog működni. Reggeli után kezdődött a pakolódás, bringák elő, táskák föl… csakhogy előtte még kellemetlen meglepetés ért: amikor kivittem a táskám, hogy feltegyem, amíg nem a bringám felé fordultam, szegény úgy döntött, felborul. Hogy a szél volt, a kutyus, vagy csak a talaj egyenetlensége, nem tudom és nem is lényeges. Mikor hátrafordultam, egyből fellélegeztem, hogy jó irányba dőlt, nem törte le a visszapillantó tükröt, amikor azonban tolni kezdtem, furcsa kattogó hangot véltem hallani a hátsó keréktől, mintha valami hozzáérne. Leguggoltam, hogy jobban megnézzem, és ekkor láttam, hogy a váltóm láncfeszítője teljesen begörbült a küllők közé. Kicsit feszegettem, letörni nem akartam, de természetesen egy ilyen pontos és kis hibahatárral dolgozó szerkezetet ekkora ütés és deformáció után nem lehet csak úgy helyrerántani. Pár perc masszív anyázás és próbakör után kiderült, hogy egyelőre ez nem fog tökéletesen működni, az utolsó fogaskerék használhatatlanná vált, a többinél picit kattog, de úgy-ahogy működik. Persze ez megadta az alaphangot a túra további részére, nem voltam túlzottan feldobva, de igyekeztem nem törődni vele, és rábírni a csapatot az indulásra.

Az első napunk csak 40 km-es túra volt, így mindenki abban a hitben élt, hogy bőven ráérünk, így az indulást sem nagyon kapkodtuk el, bár hangsúlyoztam, hogy szerintem jobb lett volna, ha korábban tudunk menni, még mikor hűvösebb az idő. Még nem értük el Füredet, mikor megálltunk egy pihenőre. Itt már kezdtem kicsit kétségbeesni, ugyanis azt reméltem, ennél nagyobb tempót tudunk majd menni, de nagyon úgy tűnt, a többiek nem így gondolják. Emellett még mindig ott dolgozott bennem a reggel engem ért „szerencsétlenség”, szóval mindent összevetve nem voltam túl happy. Ráadásul egy érdekes jelenetnek is szemtanúi voltunk nem sokkal a megálló előtt: A bringaúton jött szembe egy cigányasszony, előttünk pedig egy apuka ment a kisfiával kerékpáron. Amikor elhaladtak egymás mellett, a nő úgy megütötte szegény mit sem sejtő kis kölyök karját, hogy elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Erre a boszorkány csak annyit mondott: „Ilyet kaptam én is, csak egy férfitól”. Most komolyan, ki nem szarja le? Akkor verje le azon a pasin, vagy akassza fel magát, ha ekkora lelki traumát okozott neki (lehet, hogy megvolt az oka egyébként, ilyen természettel…), de semmiképpen ne egy szembejövő, teljesen vétlen kisgyermeken töltse ki a bosszúját. Ha nem lettem volna annyira magamba fordulva, biztos nem engedem csak úgy továbbsétálni (ott voltunk mi 9en, az apuka, plusz szemből jött még két kerékpáros, akik ígéretet tettek, hogy megbeszélik ezt az esetet a „hölggyel”). Elbeszélgettem volna vele arról, hogy is van ez, hogy csak úgy fellökök egy vadidegen kissrácot, mert szembe jön, mert engem meg a pasim megütött, mert visszaszóltam neki. Ehh.

A pihenőnél megbeszéltük, hogy Mariann, Donna, Reni és Ambrus nem szívesen menne fel Tihanyba, Dia és Bálint viszont igen, és Akkor már Peti is azt mondta, hogy menne a barátnőjével. Én a rossz váltóm okán nem szívesen vállaltam volna be, így úgy döntöttünk, hogy kettéválasztjuk a csapatot, és Milán megy negyedmagával Tihanyba, a többiek pedig az én vezetésemmel megvárja őket Örvényesen a vízimalomnál. Miután elváltunk a tihanyiakról nem tudok nyilatkozni, de azt mondták jó volt fenn, mi jó hosszan pihentünk az árnyékban, kerékpárt pumpáltunk, ettünk, ittunk, ültünk, vízért mentünk, meg ilyesmik. Miután a többiek is megérkeztek csináltunk pár közös képet, ők is megebédeltek, majd indultunk (végre) tovább. Zánkán találkoztunk következő szállásadónkkal, Dorkával, aki utána kisebb dimbeken-dombokon át elkalauzolt minket a nagymamája nyaralójáig, ahol két felállított sátor (egy három és egy kétszemélyes) fogadott bennünket, valamint azok, akiknek nem jutott sátor, a garázsban húzhatták meg magukat. Páran elmentek vásárolni, miután elhatároztuk, hogy aznap este tojásos lecsót eszünk, amit bográcsban fogunk elkészíteni. Ezután a szokásos esti tevékenység következett, beszélgetés, kipakolás, ilyesmik. Miközben a vacsora készült, én elvonultam telefonálni, s mire visszaértem, a többiek már javában falatoztak, szerencsére voltak olyan kedvesek, s egy adagot félretettek nekem. Bár nekem (a krumplit leszámítva) az előző napi kaja is ízlett, azért azt be kellett vallanom, hogy ez a lecsó lényegesen jobban sikerült alkotás volt, pedig személy szerint nem is rajongom a lecsóért. Hiába, ennyit számít a jó társaság.

Idővel elérkezett a lefekvés ideje (bár előtte még meccset néztünk), Dia és Peti mentek a kis kétszemélyesbe, Donna, Bálint és én kerültünk a hármas sátorba, Mariann és Reni aludtak szorosan egymás mellett a szélesebb ágyon a garázsban, Ambrus mellettük egy kiságyon, Milán pedig a földön. Vendéglátónk a barátjával együtt elhatárolódott tőlünk, bár tény, hogy igen szűkösen lettünk volna, ha még ő is köztünk szeretett volna aludni, így ezt nem vetettük a szemére.

2.       2. Nap – Szerda

Másnap az indulással megint megcsúsztunk, pedig én mondtam, hogy jó lenne időben rajtolni, ha még aznap strandolni is szeretnénk. Rövid cihelődés után tekerésbe kezdtünk, de pár kilométerrel később már ismét álltunk, hogy bevásároljunk és reggelizzünk. Ezután folytattuk az utunkat, és az (általam) előzetesen tervezettnél egy óra csúszással érkeztünk Badacsonyba, ahol röpke másfél óra (én egy órát terveztem – és ezt azért hangsúlyozom, hogy mindenki érezze, miért alakult a túra olyan kapkodósra, hiszen nem feltétlenül kellett volna gyorsabban haladnunk, egyszerűen ha nem olyan kényelmesen indulunk, meg nyújtjuk a pihenőket a végtelenségig, sokkal több időnk maradt volna egymásra esténként, illetve pl ezen a délutánon a strandolásra Máriafürdőn, ami egyébként talán nekem hiányzott legkevésbé, szóval én nem panaszkodom…) ebédszünet után indultunk tovább.

A délután egyetlen komolyabban említésre méltó eseménye egy apró baki volt, amit az okozott, hogy a csapat szétszakadt, én meg szeretek mindent kézben tartani, és a kettő kizárta egymást. Történt ugyanis, hogy a Donna-Peti kettőst elengedtük előre egy rövid pihenő alkalmával, mivel ők lassabbak voltak a többieknél… ezt követően indult utánuk a csapat többi része, azonban itt is megmutatkoztak a sebességbeli differenciák. Dia és Milán szép lassan elnyúlt a társaságtól, Renivel és Ambrussal a nyomában. Mariann, Bálint és én zártuk a csoportot, amiből Bálint egy csomaglepotyogás következtében kiesett. Úgy döntöttem megvárom, de nem akartam Mariannt is visszafogni, hisz utána Bálinttal nekünk nagyobb tempót kellett volna mennünk, hogy utolérjük a csapatot, így elküldtem a többiek után, és szóltam neki, hogyha nem tudja, merre kell menni, akkor álljon meg, várjon be minket. Miután Bálint összeszedte a felszerelését és újra rögzítette azt, a többiek után eredtünk. Azonban az ő előnyük nagyobb volt mint gondoltam, és jó pár kilométer üldözés után elbizonytalanodtam, hogy mostmár legalább Mariannt látnunk kellene. Úgy döntöttem, jó lenne felhívni, azonban a telefonom (ekkor vettem észre) lemerült. Mariann számát csak én tudtam (kettőnk közül), így a következő ötlet az volt, hogy hívjuk fel Renit, aki tudja, és kérdezzünk tőle. Igen ám, de Reni számát is csak én tudtam. Kezdett az ügy bonyolult lenni, nekem meg már elegem volt az időveszteségből, így kockáztattam (rossz döntés volt): felhívtuk Milánt, Álljanak meg, szedje össze a csapatot, én visszamegyek, körülnézek picit, hátha elhagytuk Mariannt. Telefon nélkül butaság volt, mivel nem sokkal később Milán visszahívta Bálintot, hogy Mindenki náluk van, Mariann is, ő pedig nem tudott szólni nekem. Természetesen én sem találtam Mariannt sehol, így Bálinthoz visszatérve nagy tempóban haladtunk a csoport után, de ezzel mindenképpen időt vesztettünk. És ez az én hibám volt, meg hogy ennyire szétszakadtunk.

Itt most egy kis kitérő. A csoportban bringázás lényege és egyben nehézsége, hogy alkalmazkodnunk kell egymáshoz. Persze, ha egyvalaki nagyon lassú, akkor megoldás lehet, mint ahogy gondoltam is rá, hogy egy pihenőnél előreküldjük, ha vállalja, hogy kevesebbet pihen, és akkor nem kell erőltetnie magát, illetve a csoport többi tagja is mehet gyorsabban, ha szeretne. Azonban ha ez nem kivitelezhető (és szerintem egy baráti társaságnál nem jó semmiképp), akkor el kell fogadnia mindenkinek, hogy a csoport sebességét a leglassabb tagja határozza meg. Ezen nem lehet változtatni, el kell fogadni. És – csoportvezetőként – szerintem az a legjobb, ha ez a lassú tag az elején megy, közvetlenül a túravezető mögött, mert így tudja meghatározni a sebességet, a végén csak lemarad. Ez elég kétélű dolog, hiszen a gimis túrán jó magam is panaszkodtam egy idősödő házaspárra, akik beálltak a túravezető mögé nem sokkal, de a legkisebb emelkedőnél a nő már leszállt, vagy irtózatos csigatempóban haladt, és folyton előzgetni kellett, amire ő a legkevésbé sem volt tekintettel, így meglehetősen nehéz és veszélyes manővernek bizonyult több esetben. Szerintem, ha a túravezető nem a saját tempóját tartja, hanem a leglassabbhoz alkalmazkodik, ez a megoldás jó (max dombon lehet előzni, a tetőn várjuk meg egymást), vagy tényleg szét kell szakadni, különben csak kellemetlen helyzeteket alkotunk.

Node, térjünk vissza a túrához. Keszthely után már látszott, hogy ebben a tempóban nem lesz idő fürdésre, így 4-en úgy döntöttek, előremennek, és csobbannak egyet Márián. Elmagyaráztam az útvonalat amit követniük kell, majd útjukra engedtem őket, ez a csoport Diát, Bálintot, Milánt és Petit foglalta magába. Mi többiek még pihentünk picit, megvártuk míg Donna eszik egy szendvicset,  és utána folytattuk az utat. Máriára érve megálltak a fagyizónál, míg én összeszedtem a többieket a strandról és újra együtt voltunk, hogy hazainduljunk Marcaliba. Még bőven világos volt, azonban még be is kellett vásárolni, sátrat állítani, tüzet rakni, vacsorát készíteni, így jobbnak láttam, ha minél hamarabb indulunk. Itthon nem sok minden történt, felállítottuk a 4 sátrat, (majd kiderült, hogy 2 is elég lett volna, de így legalább kényelmesebben elfértünk) tüzet raktunk, vacsoráztunk, beszélgettünk, szóval alapjában véve sztem tök jó volt a hangulat. Én legalábbis jól éreztem magam.

3.       3. Nap – Csütörtök

Ahogy közeledtünk a túra vége felé, egyre inkább megjelentek a csapaton a lustaság jelei. Ezen a napon például 9 után keltünk, de utána még jó hosszan készülődünk (meg miegyéb), így 11 óra volt, mire elhagytuk a házat, és csak dél körül indultunk tovább a TESCO-tól a városhatárról. Az ebédszünet Márián volt, pedig reméltem, hogy azért Fonyódig el tudunk menni. Ezen a napon nem sok említésre méltó dolog történt, teljesen sík terepen haladtunk, rengeteg fényképet készítettem tekerés közben, melyek közül némelyik nagyon jó lett, előre dörzsöltem a markom, hogy milyen jó kis montázst fogok belőle összevágni, jó zenével, időzítéssel, ami segíteni fog felidézni az emlékeket. …

A nap rossz élményei közé tartozik, hogy Mariannak megfájdult a térde (azt hiszem ezen a napon, rosszabb esetben már szerdán, erre nem emlékszem pontosan, de a nagyobb „problémák” ma kezdődtek, az biztos), így neki is csökkentenie kellett a tempót, ha nem akarta megterhelni… Így a csapat elhúzott tőlünk, mi meg egyre jobban lemaradtunk tőlük Donnával. Megbeszéltük már napközben, hogy az idő függvényében Balatonföldváron megint megállunk strandolni, így gondoltam, ott az első szabadstrandnál amit találunk, bevárnak minket. Sajnos nem így történt, így egy kis telefonálgatásba került, mire összeszedtük egymást, ráadásul a gyorsabb csapat jött vissza hozzánk, mert mi álltunk meg hamarabb, és jobb strandnál, mint ők, ezt nem vették észre, eltekertek mellette.

A rövid közjáték után megbeszéltük, hogy kb másfél órát lehet pancsolni, illetve annyi idő múlva már indulnunk kell, szóval gyorsan. Míg Dia, Mariann, Reni, Ambrus és Peti a tóban lubickoltak, Bálint főtt kukoricára vadászott, Milán és én fényképeztünk, Donna pedig a parton pihent. Mindenki jól érezte magát, és ez a lényeg (nagy nehezen Bálint is szerzett kukoricát). Miután a fürdőzők kijöttek és megszárítkoztak, újra lábaink közé kaptuk a „drótszamarakat”, és elindultunk utunk ismeretlen szakasza felé, ugyanis itt kellett lefordulnunk Tab felé. Egy picit tovább mentünk, be egészen szántódig, majd ott fordultunk Kaposvár felé a főúton, és lassan tekertünk a lenyugvó nap fényében. Kezdtem attól félni, hogy nem fogunk odaérni világosban, hiszen Tab még 25 kilométerre volt tőlünk, és úgy képzeltük, hogy gy jóval dimbes-dombosabb szakaszhoz érkeztünk. Nem is tévedtünk nagyot.

Hamarosan már kisebb dombokon tekertünk felfelé, majd rövid pihenőt tartottunk a kőröshegyi völgyhíd alatt. Lehet hogy bennem ilyenkor felébred az alvó építőmérnök, de most is ámulatba ejtett ez a monumentális alkotás (hogy mennyire volt szükséges a megépítése arról most ne vitatkozzunk, attólmég szerintem szép), pedig már jópárszor láttam ebből a szögből. Itt is jól sikerült képeket csináltam, volt egy-kettő átlagos, de volt olyan is ami (számomra) igazán művészire sikerült. A pihenő után tovább gurultunk, hol emelkedőn (itt kevésbé gurultunk, sokkal inkább tekertünk), hol lejtőn. A nap már szinte lenyugodott a láthatáron, amikor lefordultunk a főútról Tab felé, s már szürkület volt, mikor megérkeztünk a városkába. Donna előzetes tervei, hogy várost nézzünk egy picit így lehetetlenné váltak, bár szerintem ezt ő sem nagyon bánta, hisz a dimbes-dombos utak megmászásához valószínűleg már mindannyian fáradtak voltunk. Miután megérkeztünk hozzájuk, lepakoltuk a bringákról a szükséges cuccokat, majd betoltuk őket a garázsba, hiszen ma már nem mentünk velük tovább, mint később kiderült, autóval lettünk elszállítva éjszakai szállásunkra, Donnáék épülő házába… de ne szaladjunk ennyire előre. Érkezésünk után Donna szülei álltak neki a vacsorafőzésnek, de mivel már sokan farkaséhesek voltunk, előételként kaptunk egy kis káposztás tócsit (vagy tócsnit, ki hogy ismeri), ami nagyon elnyerte a tetszésünket. Közben szépen elkezdtünk szállingózni a fürdő felé is, miközben a kint maradtak folytatták a beszélgetést, ugyanis a túra alkalmával egyedül itt volt részünk abban a luxusban, hogy főztek ránk, és nem magunknak kellett a kajával törődnünk. Ennélfogva ez lett a legkomolyabb vacsoránk, ugyanakkor nekem nagyon bejöttek a korábbi esték is, azoknak is megvolt a hangulata, nem tudom, a többiek hogy látják. A vacsora marhából készült gulyásféle volt, sok krumplival, és opcionálisan választható erőspaprikával, ami szerintem remek lett, pedig nem szoktam rajongani az ilyesféle kajákért. Vacsora után folytattuk a beszélgetést és a zuhanyzást, egyre több tiszta ember lépett ki az ajtó mögül, s a várakozó izzadtak száma egyre csak csökkent. Ezalatt szervezni kezdtük a cuccok átszállítását a szálláshelyre, és nem sokkal később az első transzport el is indult pár megtisztult emberrel és sok csomaggal együtt. Mire mindannyian megfürödtünk, Donna édesapja visszaért, és a második körben mindannyiunkat átszállított. Megbeszéltük, hogy reggel 9-re értünk jön, és rövid beszélgetés után nyugovóra tértünk meglehetősen kemény, de azért kényelmes polifoam-hungarocell kombó fekvőhelyeinken…

4.       4. Nap – Péntek

Másnap már egyértelműen érződött a csapat fáradtsága: én voltam az egyetlen, aki időben felkelt (pedig nem vagyok az a koránkelő típus). Egy darabig tettem-vettem, nézelődtem, majd úgy döntöttem, hogy nem fogom felkelteni a többieket, hiszen ki vagyok én, hogy zargassam őket. Majd ha mindenki felébredt, elmegyünk… gondoltam ez max fél óra, szóval felöltöztem, összeraktam a cuccaimat, a hálózsákomat és visszafeküdtem a polifoamomra, és visszaszundítottam. Kicsit több mint egy óra múlva kezdtek a többiek ébredezni, de mire mindenki kimászott az ágyból, már elmúlt kilenc, pedig eredetileg úgy volt, addigra otthagyjuk a házat. (Megjegyzés: később megkaptam, hogy fel kellett volna keltenem mindenkit, de hát na, nem volt hozzá szívem.)

Miután sikeresen felkeltünk és összepakoltuk a cuccainkat, Donna édesapja ismét kijött értünk, és ezúttal 3 körben szállított bennünket „haza”. Ott kész reggeli fogadott bennünket, a szülők pedig fejenként 300 Ft-ot kértek a „kiszolgálásért” ami egyáltalán nem volt magas ár, tekintve, hogy ilyen körül jöttek ki a korábbi esték is, amikor magunknak csináltuk meg a kaját.  Nem figyeltem az órát, talán 11 körül tudtunk indulni, azonban innen Donna nem jött velünk, vissza kellett mennie Pestre dolgozni.

Utunk dombokkal indult, de számomra érdekes volt a táj, nem az „unalmas” Balaton, amit már 10-szer kerültem meg, bár az elmúlt években már régóta nem a látkép, hanem a társaság számít, és ez idén sem volt másként. Siófokig csak egy rövid pihenőt tartottunk egy kellemetlen domb tetején, majd az ebédszünetünk a TESCO parkolójában volt.  Innen már ismét ismerős úton haladtunk lenn a parton, majd hamarosan elértük Szabadisóstót, ahonnan 5 nappal korábban Donnával indultunk. Ekkor nekem már megvolt a köröm (sőt, a Marcali-Mária távot kétszer jártam), de hát hülye lettem volna visszafordulni egy ilyen jó társaságból. Ezen a napon nagyobb tempót mentünk, mint a korábbiakon két okból: Egyrészt Donna már nem volt velünk, aki a legkisebb edzettséggel rendelkezett talán a csoportból, másrészt Dia és Peti sietett, mert Dia edzőtáborba ment másnap, és még aznap este haza akartak menni, el kellett érni a vonatot. Többen mondták a lányok közül, hogy ez már túl nagy tempó volt, és egyetértek velük, nem kellett volna ilyen gyorsan menni. Ráadásul Mariann térde ismét kezdte felmondani a szolgálatot, így a nap végére átvette Donna szerepét és vele maradtam le, de hát a fene se bánja, legalább jókat beszélgettünk :) Legalábbis én élveztem… A nap ezen szakaszához tartozik még egy aprócska dolog: a csomagtartóm is eltörött, hogy fokozza a jókedvemet.

A nap folyamán még fényképezkedtünk egy sort, csináltunk egy (terv szerint) hatalmas panorámaképet a csapatról, meg miegyéb. Miután almádiba megérkeztünk, elhatároztuk hogy vacsorakészítés helyett inkább egy pizzériát keresünk, ám előtte még ettünk a Milán édesanyja által megfőzött bablevesből, ami szerintem nagyon ízletes volt, majd lesétáltunk a buszmegállóba. Megrendeltük a kaját, majd kint összehúztunk két asztalt, és beszélgetni kezdtünk. És ekkor történt a „tragédia”. Fotózgattunk, és a gépem egyszercsak kikapcsolt. Előfordult már korábban is, így anyáztam egy sort, majd kivettem az elemeket, vártam egy pillanatot, majd újra bekapcsoltam. Szépen be is hőzta az optikát, de amikor be kellett volna tölteni a szoftvert, egy pillanatra mintha megfagyott volna, csak a keresőablak látszott, a töltöttségjelző, képszámláló és egyéb feliratok nem jelentek meg… ekkor már kezdtem megijedni, és mint kiderült, nem alaptalanul, ugyanis egyszercsak nagy kék szöveg jelent meg a képernyő közepén: KÁRTYAHIBA. Ekkor megállt bennem az ütő, és magamban csak annyit tudtam ismételgetni: bazmegbazmegbazmegBAZMEGBAZMEGBAZMEG….!!

Pár pillanat fagyás után lehiggadtam: csak semmi pánik. Milán, kérem a géped. Kártyacsere, nézzük az övében: Kártyahiba. Na ekkor kitört belőlem hangosan a káromkodás, de még mindig reménykedtem, majd otthon laptopon le tudjuk menteni legalább a képeket, hogy a kártyával mi lesz azt meglátjuk. Kissé fásultan fogyasztottam el a pizzámat, majd a maradékokat (szummában hat szelet, kettő Bálinttól, négy Marianntól ha jól emlékszem) szalvétába csomagoltuk és hazaindultunk. Otthon előkerült a laptop, és – reményeimmel ellentétben – fel sem ismerte a kártyát. Itt végképp el lett ásva a hangulatom, és nem tudott feldobni az aznap esti kártyaparti, sem az Uno, sem a póker. A már korábban, az Ambrus mellett lefoglalt helyemet átengedtem Reninek, és „átmenekültem” a másik sátorba (merthogy ezúttal sátrakban, és nem a lakásban aludtunk), majd lefeküdtem, beszélgettem picit Mariannal, és nyugtalan álomba merültem. Bár megkerültük a Balatont, az eddigi legjobb társasággal a 11-ből, szinte végig remek hangulat uralkodott, bennem elsősorban mégis inkább az engem ért negatív élmények maradnak meg, amit nagyon sajnálok, mert a váltóhiba és a memóriakártya hibája nélkül valószínűleg most azt ecsetelném, hogy milyen remek túra volt (egyébként az volt), de így nekem mégiscsak a keserű szájíz maradt.

Bocs.

5.       5. Nap – Szombat

Az éjszaka elég rosszul és keveset aludtam, hisz 4kor feküdtünk le, már világosodott az ég alja, tünedeztek el a csillagok. A mai napra strand volt betervezve a maradék csapattal (6-an maradtunk, Mariann, Reni, Ambrus, Bálint, Milán és jómagam), ám a kelés megint elég későire sikeredett…

Én 8-nál tovább nem bírtam a szaunát a sátorban, így kimásztam , majd szereztem magamnak egy nyugágyat, és kifeküdtem az árnyékba, itt aludtam még közel 2 órát. Miután egyre többen gyűltek körém, ismét felvetődött a strand gondolata, ám előtte még vonatot kellett nézni, meg valamit harapni is kellett reggeli gyanánt. Dél körül mentünk a strandra, ahová szerencsésen bejutottunk Milán kapcsolatai révén (hiába no, jóképű gyerek, szeretik az idősödő dámák ;)), majd kerestünk egy tenyérnyi árnyékos helyet, és bele vetettük magunkat a Balaton hűvös vizébe, amely a felirat szerint 24°C-s volt. Rövid strandolás, úszkálás, és egy adag meglehetősen nehézkes strandlabdázás után kikecmeregtünk a vízből, és a partra feküdtünk szárítkozni. Bálinttal és Milánnal lementünk a „sorra” lángosozni egyet, ami már nagyon hiányzott nekem (remek volt), majd elrohantunk haza, hisz Bálint is el akarta érni a buszát. A többiek még maradtak picit, de mondtam, hogyha még el akarnak búcsúzni tőlem, akkor érjenek haza 4re, mert akkor indulnom kell. Miután hazaértünk, Milán kikísérte Bálintot a vonathoz, én pedig nekiálltam pakolászni, összeraktam a cumóm, nézegettem hogyan lehetne a legjobban felrögzíteni a plusz öt kerékpárostáskát, meg miegyéb.

Közben a többiek is befutottak, jött a búcsúzkodás, mindenki hálálkodott, hogy körbevezettem őket, pedig nem az én érdemem, mindenki magának köszönje, hogy bevállalta, és remélem, hogy egy életre szóló élménnyel gazdagodott, amit még évek múlva is megemleget majd. Miután elbúcsúztam, indult az út hazafelé, ismét le Balatonvilágosig, ezúttal egyedül alig több mint egy óra alatt megjártam azt a távot, ami egy nappal korábban másfél, Donnával pedig két és fél órámba került. Hiába, egyedül tekerni jóval egyszerűbb, ám közel sem olyan élvezetes.

A nap történetéhez még hozzá tartozik, hogy Világoson a jegypénztár nem olyan modern, mint másutt a déliparton ahol fel szoktam szállni, így 40 km-es jegyet kaptam a közel 70 helyett, és szóltek, hogy a vonaton erre még kilométerkiegészítést kell kénem. Odafelé 960 Ft-ból elutaztattam a bringámat meg magamat is, gondoltam ez visszafelé is hasonló ár lesz majd, de itt a pénztárban csak 615 Ft-ot fizettem. Világos, majd a vonaton ráfizetek még 400 Ft-ot és rendben leszünk. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor a MÁV-os „kolléga” így fogalmazott: „1280 Ft-ot kérnék” Én meg csak lestem hogy ez most mi a szart akar, és szóvá is tettem hoyg ne haragudjon, itt valami tévedés lesz, idefelé nem került egy ezresembe a jegy, és már 615 Ft-ot fizettem belőle. Erre a kedves Úr mégegyszer ránézett a papírjára és hetykén odavágta: Jólvan, 910. Mintha alkudoznánk. Kezdett bennem felmenni a pumpa (mint amikor a wc mellé ülsz reggel, tudod), de a nyitott kerékpárszállító vagonban üvöltő légáramlatok miatt úgy döntöttem, nem vitatkozom 500 Ft-on, nem fog földhözvágni, kifizettem neki. Utólag, mikor jobban megnéztem, akkor láttam csak: teljesárú menetjegyből vonta le a diák jegyem árát a diák helyett, a bringát meg úgy ahogy van leszarta, hogy ezt így hogyan sikerült összehoznia, azt nem tudom, lehet be volt szívva, vagy csak szimplán össze vissza nyomkodta a gombokat, én nem tudom. De az biztos, hogyha én felkészülök valamire, hogy mennyit kell fizetnem és az amit tőlem elkérnek nem annyi, akkor udvariasan meg fogom kérni a másik felet, hogy legyen szíves magyarázza el, miért kerül annyiba, amennyibe.

Miután leszálltam a vonatról, a csomag nehezét átpakoltuk a törött csomagtartómról apu bringájára, aki kijött elém, és a szürkületben hazakerekeztünk. Így ért hát véget számomra ez a túra, amely sok kellemes meglepetést, néhány nagyon kellemetlen momentumot, sok fölösleges aggódást és miegyebet hordozott magában. Továbbra is úgy gondolom, megérte benevezni rá, alapjában véve remek kis csapat verődött össze, személy szerint nagyon sajnálom, hogy Móni nem jöhetett velünk (szerintem ő is élvezte volna), de ugyanúgy sajnálom Pietro-t, Szandit, Gábort, Martint, Dinát, Hajnit, aki szintén velünk lehetett volna, de ilyen-olyan okokból nem tudtak velünk tartani.

Talán majd legközelebb. És köszönöm nektek ezt az élményt, nagyon jól éreztem magam veletek! És ahogy Bálint mondta: „A többi, nos, a többi meg csak egy tó, amit körbebicikliztem.”

Nagyon tetszik ez a sor… megragadja a lényeget.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.