Másnap már egyértelműen érződött a csapat fáradtsága: én voltam az egyetlen, aki időben felkelt (pedig nem vagyok az a koránkelő típus). Egy darabig tettem-vettem, nézelődtem, majd úgy döntöttem, hogy nem fogom felkelteni a többieket, hiszen ki vagyok én, hogy zargassam őket. Majd ha mindenki felébredt, elmegyünk… gondoltam ez max fél óra, szóval felöltöztem, összeraktam a cuccaimat, a hálózsákomat és visszafeküdtem a polifoamomra, és visszaszundítottam. Kicsit több mint egy óra múlva kezdtek a többiek ébredezni, de mire mindenki kimászott az ágyból, már elmúlt kilenc, pedig eredetileg úgy volt, addigra otthagyjuk a házat. (Megjegyzés: később megkaptam, hogy fel kellett volna keltenem mindenkit, de hát na, nem volt hozzá szívem.)

Miután sikeresen felkeltünk és összepakoltuk a cuccainkat, Donna édesapja ismét kijött értünk, és ezúttal 3 körben szállított bennünket „haza”. Ott kész reggeli fogadott bennünket, a szülők pedig fejenként 300 Ft-ot kértek a „kiszolgálásért” ami egyáltalán nem volt magas ár, tekintve, hogy ilyen körül jöttek ki a korábbi esték is, amikor magunknak csináltuk meg a kaját (ja, ha már itt tartok most szólok, tegnap fogyott el az utolsó hagyma amit itthagytunk – szerk.). Nem figyeltem az órát, talán 11 körül tudtunk indulni, azonban innen Donna nem jött velünk, vissza kellett mennie Pestre dolgozni.

Utunk dombokkal indult, de számomra érdekes volt a táj, nem az „unalmas” Balaton, amit már 10-szer kerültem meg, bár az elmúlt években már régóta nem a látkép, hanem a társaság számít, és ez idén sem volt másként. Siófokig csak egy rövid pihenőt tartottunk egy kellemetlen domb tetején, majd az ebédszünetünk a TESCO parkolójában volt. Innen már ismét ismerős úton haladtunk lenn a parton, majd hamarosan elértük Szabadisóstót, ahonnan 5 nappal korábban Donnával indultunk. Ekkor nekem már megvolt a köröm (sőt, a Marcali-Mária távot kétszer jártam), de hát hülye lettem volna visszafordulni egy ilyen jó társaságból. Ezen a napon nagyobb tempót mentünk, mint a korábbiakon két okból: Egyrészt Donna már nem volt velünk, aki a legkisebb edzettséggel rendelkezett talán a csoportból, másrészt Dia és Peti sietett, mert Dia edzőtáborba ment másnap, és még aznap este haza akartak menni, el kellett érni a vonatot. Többen mondták a lányok közül, hogy ez már túl nagy tempó volt, és egyetértek velük, nem kellett volna ilyen gyorsan menni. Ráadásul Mariann térde ismét kezdte felmondani a szolgálatot, így a nap végére átvette Donna szerepét és vele maradtam le, de hát a fene se bánja, legalább jókat beszélgettünk :) Legalábbis én élveztem… A nap ezen szakaszához tartozik még egy aprócska dolog: a csomagtartóm is eltörött, hogy fokozza a jókedvemet.

A nap folyamán még fényképezkedtünk egy sort, csináltunk egy (terv szerint) hatalmas panorámaképet a csapatról, meg miegyéb. Miután almádiba megérkeztünk, elhatároztuk hogy vacsorakészítés helyett inkább egy pizzériát keresünk, ám előtte még ettünk a Milán édesanyja által megfőzött bablevesből, ami szerintem nagyon ízletes volt, majd lesétáltunk a buszmegállóba. Megrendeltük a kaját, majd kint összehúztunk két asztalt, és beszélgetni kezdtünk. És ekkor történt a „tragédia”. Fotózgattunk, és a gépem egyszercsak kikapcsolt. Előfordult már korábban is, így anyáztam egy sort, majd kivettem az elemeket, vártam egy pillanatot, majd újra bekapcsoltam. Szépen be is hőzta az optikát, de amikor be kellett volna tölteni a szoftvert, egy pillanatra mintha megfagyott volna, csak a keresőablak látszott, a töltöttségjelző, képszámláló és egyéb feliratok nem jelentek meg… ekkor már kezdtem megijedni, és mint kiderült, nem alaptalanul, ugyanis egyszercsak nagy kék szöveg jelent meg a képernyő közepén: KÁRTYAHIBA. Ekkor megállt bennem az ütő, és magamban csak annyit tudtam ismételgetni: bazmegbazmegbazmegBAZMEGBAZMEGBAZMEG….!!

Pár pillanat fagyás után lehiggadtam: csak semmi pánik. Milán, kérem a géped. Kártyacsere, nézzük az övében: Kártyahiba. Na ekkor kitört belőlem hangosan a káromkodás, de még mindig reménykedtem, majd otthon laptopon le tudjuk menteni legalább a képeket, hogy a kártyával mi lesz azt meglátjuk. Kissé fásultan fogyasztottam el a pizzámat, majd a maradékokat (szummában hat szelet, kettő Bálinttól, négy Marianntól ha jól emlékszem) szalvétába csomagoltuk és hazaindultunk. Otthon előkerült a laptop, és – reményeimmel ellentétben – fel sem ismerte a kártyát. Itt végképp el lett ásva a hangulatom, és nem tudott feldobni az aznap esti kártyaparti, sem az Uno, sem a póker. A már korábban, az Ambrus mellett lefoglalt helyemet átengedtem Reninek, és „átmenekültem” a másik sátorba (merthogy ezúttal sátrakban, és nem a lakásban aludtunk), majd lefeküdtem, beszélgettem picit Mariannal, és nyugtalan álomba merültem. Bár megkerültük a Balatont, az eddigi legjobb társasággal a 11-ből, szinte végig remek hangulat uralkodott, bennem elsősorban mégis inkább az engem ért negatív élmények maradnak meg, amit nagyon sajnálok, mert a váltóhiba és a memóriakártya hibája nélkül valószínűleg most azt ecsetelném, hogy milyen remek túra volt (egyébként az volt), de így nekem mégiscsak a keserű szájíz maradt.

Bocs.

- folytatása következik -

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.